
Kezdjük egy gondolatkísérlettel! Arra kérünk, Kedves Olvasó, hogy képzeld el: újra diák vagy! Ott ülsz az osztályteremben, hallgatod, ahogy a tanár magyaráz és Isten bizony megpróbálsz figyelni rá.

Tíz gyerek, tizenegy irány a virtuális valóságban. Vezessük őket kézen fogva vagy engedjük szabadjára? Mindkettőre van jó érv.

A virtuális valóság (a született géprombolókat leszámítva) mindenkit lenyűgöz. Az első találkozás élményét nehéz szavakkal átadni olyasvalakinek, aki még sosem próbálta. Kevés kivételtől eltekintve, a gyerekek is egyből beleszeretnek. És ez egy veszélyes döntési helyzetet vetít előre.

Képzeljük el a következőt: egy 16-17 éves fiatalt leültetünk egy számítógép elé. A gépen futó program kérdéseket tesz fel neki. Viszonylag sokat. A kérdések egy része a családi háttérre irányul...

Ami az elmélet és a gyakorlat között tátong. Van ez a klasszikus tanmese, amiben a fiatal háziasszony örököl egy receptet az anyjától. A recept valahogy így kezdődik: vágd félbe a húst!

A tanítás nem elválasztható a tanító személyétől. Illetve elválasztható - csak nincs értelme. A tanítás jóval több az egyszerű információ átadásnál...